Cirkuszban dolgozni hatalmas boldogság- Interjú Maikhrovskaia Natalia-val
Mit jelent számodra, hogy egy többgenerációs cirkuszi család része vagy? Inkább örökségként tekintesz rá, vagy felelősségként? Cirkuszban dolgozni hatalmas boldogság. Olyan érzés, mintha nem is csak egy életet élnél, hanem ezret. A családom tapasztalatára örökségként tekintek, amit hatalmas szerencseként élek meg. Mi a legnehezebb abban, hogy valakit megnevettess? Egy embert megnevettetni sokkal nehezebb, mint együttérzést kiváltani belőle, vagy elérni, hogy gyönyörködjön a szépségben és a vakmerő trükkökben. Gondoljunk csak arra: a cirkusz közönsége rendkívül sokszínű: különböző életkorú, nemzetiségű, műveltségű emberek ülnek a nézőtéren és mindenkinek más a humorérzéke. Nekünk meg kell találnunk azt a közös pontot, ami összeköt mindannyiunkat és boldoggá kell tennünk őket. Nemcsak azt szeretnénk, hogy nevessenek, hanem hogy velünk együtt éljék át az érzelmek teljes skáláját. Dolgoztál már Budapesten a „Rain Esőcirkusz” produkcióban. Milyen emlékeket őriztél a városról, a közönségről vagy magáról a cirkuszról – és milyen érzés most visszatérni ide? Legutóbb is nagyon boldog voltam itt. Egy nagy családként éltünk és dolgoztunk együtt. Nagyon örültem, hogy ezt újra átélhetem, és annak is, hogy rájöttem: semmi sem változott. Olyan érzés, mintha hazajönnék. A budapesti közönséget is nagyon szeretem. Nagyon nyitottak, és érzem felőlük a szeretetet és a megértést. Miért érezted szükségét annak, hogy idén új karaktert hozz létre? Nagyon szeretem a karakteremet. Ő is egy részem. De van itt egy fontos dolog: a MIRÁZS című show-ban dolgozom és van egy bizonyos történet, amelybe bele kell illesztenem a karaktert. Ráadásul a közönség már látta a „RAIN’’ előadásban bemutatott produkcióimat, ezért emiatt kedvezve a közönségnek és ennek az új műsornak, teljesen új számokkal készültünk. Őszintén szólva ez egyáltalán nem volt nehéz számomra, mert nagyon szeretek új és érdekes dolgokat létrehozni és kipróbálni. Mi volt az első érzésed, amikor újra porondra léptél Budapesten? Az érzelmek valóságos koktélja volt. A visszatérés öröme, a cirkuszban dolgozó emberek szeretete és melegsége, akik nagyon örültek, hogy újra látnak minket, ugyanakkor ott volt bennem az új karakterek és új számok miatti félelem is, hogy vajon hogyan fogadja majd őket a közönség. És még rengeteg más érzés. Miben különbözik a budapesti közönség más országok közönségétől? Nagyon hálás és intelligens közönség, amely kiválóan érti a cirkusz művészetét. Nem tapsolnak csak úgy, megszokásból. Ha például egy produkció gyenge, vagy az előadók nem elég jók, azt is megérzik. Éppen ezért hatalmas büszkeséget érzel, amikor tudod, hogy nem okoztál nekik csalódást. Mi az, amit a közönség soha nem lát, pedig valójában a munkád egyik legfontosabb része? Nagyon komoly napi rutinom van. Hiszen hét kutyám van és mindegyiküket meg kell sétáltatni, etetni, fésülni és szórakoztatni. Erről nagyon kevés néző gondolkodik el. Pedig az egyik legfontosabb feladatom az, hogy a közönségből senki ne vegye észre, ha néha fáradt vagyok. Az embereknek egy boldog bohócot kell látniuk. Remélem, sikerül a maximumot nyújtanom. Mit szeretnél, tíz év múlva miről emlékezzen rólad a közönség? Őszintén szólva, a mai világban, amikor ilyen hatalmas információáradat vesz körül minket, furcsa lenne, ha az emberek emlékeznének egyetlen kis bohócra. Furcsa lenne, de nagyon jólesne.
