Urbán Ádám Balogh Rudolf-díjas fotográfus 2008 óta dokumentálja elhivatottan a Fővárosi Nagycirkusz, a hozzá tartozó Művésztelep és a Baross Imre Artista- és Előadó-művészeti Akadémia életét.
Mi fogott meg téged a cirkusz világában?
A fotográfusi munkám egyik legfontosabb és leghosszabb ideje tartó fejezete a cirkusz világa. 18 éve fényképezem ezt a közeget, de elsősorban nem csak a látványos produkció vagy a porond érdekelt. Engem inkább az ember foglalkoztatott: az artista, a háttérben dolgozó szakember, a gyakorlás, a várakozás, a koncentráció és azok a csendes pillanatok, amelyekből végül megszületik a néző számára látható néhány percnyi varázslat.
Mit jelent számodra a cirkusz világa?
Számomra a cirkusz különleges kettősséget hordoz. A porondon fény, pompa, mosoly és tökéletesség látszik, miközben a függöny mögött egészen más világ zajlik. Ott válik láthatóvá a produkció valódi ára: a hosszú évek gyakorlása, a fizikai és lelki megterhelés, a kudarcok, az újrakezdések és a folyamatos koncentráció. Fotográfusként éppen ezt a láthatatlan világot szeretném megmutatni.
A cirkusz generációkat köt össze a bizalom és a bátorság jegyében. Értékeket hordoz, kapcsolatokat épít. Számodra ez pontosan miben nyilvánul meg?
A cirkuszi képeim az emberi teljesítményről szólnak. Arról, hogy egy-egy látványos mutatvány mögött mennyi fegyelem, kitartás és bizalom van. A cirkuszban különösen erősen jelenik meg az egymásra utaltság: az artista gyakran szó szerint a másik ember kezébe helyezi az életét. A bizalom, az egyensúly és a csapatmunka számomra nemcsak a cirkuszi produkció alapvető elemei, hanem olyan egyetemes emberi fogalmak is, amelyek messze túlmutatnak a manézson.
Szinte együtt lélegzel a Fővárosi Nagycirkusz csapatával, az előadásokon fellépő artistaművészekkel. Ez a szoros kapcsolat miként segíti a munkádat?
Fontos számomra, hogy hosszú időn keresztül legyek jelen abban a közösségben, amelyet fényképezek. Nem kívülállóként szeretnék néhány látványos pillanatot megszerezni, hanem meg akarom ismerni azokat az embereket, akiket fényképezek. A bizalom lassan alakul ki, de ez teszi lehetővé, hogy olyan helyzetekben is jelen lehessek, amelyekhez egy kívülről érkező fotós talán nem férne hozzá. Nem egyszerűen megfigyelő szeretnék lenni, hanem olyan ember, akit a közösség idővel elfogad. Munkám egyik legfontosabb alapelve az etikus fotográfiai hozzáállás. Számomra a dokumentarista fotózás nem jelentheti azt, hogy egy erősebb vagy látványosabb kép kedvéért átlépjem azoknak az embereknek a személyes határait vagy megsértsem a méltóságát, akiket fényképezek.Különösen fontosnak tartom, hogy ne készítsek és ne használjak olyan képet, amely az artisták számára dehonesztáló, megalázó vagy méltatlan lenne. Ők nem pusztán egy történet szereplői vagy egy fotósorozat témái, hanem emberek, akik bizalmat szavaznak nekem. Ezzel a bizalommal felelősen kell bánnom.
Mit gondolsz, mitől válhat valaki igazán hitelessé ebben a hivatásban?
Számomra az a cél, hogy megmutassam a „kulisszák mögötti igazságot”. A cél az, hogy őszinte, emberi és méltóságteljes képet adjak a cirkuszi világról. Hiszek abban, hogy a valóság hiteles bemutatása és az ábrázolt ember tisztelete nem zárják ki egymást. Éppen ellenkezőleg: szerintem a jó dokumentarista fotográfia egyik alapfeltétele az, hogy tisztelettel közelítsünk azokhoz, akiket fényképezünk.
A fotóid által a közönség megismerheti az artistaművészek hétköznapjait is?
A közönség általában csak néhány percig látja az artistákat. Akkor, amikor felmennek a porondra, jelmezben, mosolyogva, tökéletesen végrehajtva a produkciót. Engem sokszor inkább az érdekel, ami előtte és utána történik. A gyakorlás, a készülődés, a fáradtság, a várakozás vagy éppen a koncentráció pillanatai. Ezekben a helyzetekben közelebb kerülhetünk ahhoz az emberhez, aki a látványos szerep mögött van. Ebben az értelemben számomra a cirkusz egyfajta emberi metafora is. Az egyensúly, a bizalom és a csapatmunka nemcsak az artisták munkáját írja le, hanem általánosabb kérdéseket is felvet arról, hogyan működünk együtt, mennyire vagyunk egymásra utalva, és mit jelent egy másik emberben megbízni.
Meghatározó pillatatokat dokumentálsz, de mi által válnak a fotóid a következő generációk számára is megismerhetővé?
A munkám másik fontos rétege a dokumentálás. A cirkusz folyamatosan változik, és a hagyományos cirkuszi kultúra számos eleme átalakulóban van. Ezért fontosnak érzem, hogy megőrizzem ennek a világnak azokat a pillanatait, amelyek később talán már nem lesznek ugyanígy láthatók. Számomra ez személyes kapcsolat is egy olyan közeggel, amelyhez hosszú évek alatt erősen kötődöm. Számomra a cirkusz ezért nem egyszerűen téma. Olyan emberi közeg, amelyen keresztül a bizalomról, az egymásra utaltságról, a kitartásról, a közösségről és az emberi teljesítményről lehet beszélni. A porond csak a történet egyik oldala. Engem mindig legalább ugyanannyira érdekelt az a világ, amely a függöny mögött létezik, és azok az emberek, akik ezt a világot nap mint nap létrehozzák.